most hogy megváltoztattam a blogom kinézetét, egyből másmilyen lett az életem. legalábbis nektek úgy tűnhet. pedig nem lett más az életem, viszont ma megint nem volt kedvem sehova menni. így van ez, ha az ember dolgozó ember és tanul ember és nem elég hogy ezek kifárasztják, de még az emberi hülyeség és idiotizmus arrajáró mintapéldányaival is meg kell küzdenie nap mint nap. tegnap mosolyogva fejtettem ki a marcinak hogy meg akarok halni, mert az milyen más lehet és igazából ez az utolsó dolog amitől félek. a haláltól. jó, persze pár másodpercig biztos szomorú lennék, hogy mennyi mindent itthagyok, amit megismertem, megszerettem és amit még nem ismerek és nem szerthettem meg. szóval ezek rosszak lennének, de egyszer úgyis eljön és akkor meg már tökmindegy. mindig készenlétben kell lenni, hátha rád esik valami nehéz tárgy, vagy megőrül valaki a villamoson, mert elhagyta a felesége, vagy csak mert hajlamos rá, ami nem is lenne csoda a mai világban, ahol élünk, ugye. szóval az én legnagyobb félelmemhez lyukadtunk ki, megintcsak. rettegek a tömegközlekedéstől, pont ezért. biztos vagyok benne, hogy egyszer valaki be fog kattani a tömegben, zajban, emberszagban és valami olyat csinál, amit én nem szeretnék. és akkor elkezdek félni attól hogy ez a valaki majd én leszek, ha sokat rágódom és emésztődök ezen a hülyeségen, ami nem hülyeség amúgy... annyira, de annyira valószínű, gondoljatok bele. nem tudhatjátok kinek, milyen az élete, vagy akár csak milyen volt az az egy napja... lehet, hogy amiatt kattant be végleg, mert reggel nem működött a kávéfőző. és akkor tök idegben, fáradtan, kikészülten fölszáll a metrora és úgy gondolja, hogy miért is ne szúrja le a mellette állót, aki láthatóan boldogabb nála. kés meg minden háztartásban van.
norbikép. nyár.
