Az odaszáradt nyál undorító. De hova?

Csak ilyen és ehhez hasonló kérdéseken érdemes gondolkodni, így reggel, miközben készülődöm a hőn szeretett intzménybe(iskola). Most pedig nem írok újat: tegnap belegondoltam abba (a héven), hogy megfoganunk és onnantól kezdve haldoklunk. Lassan, persze. Na de hát az is relatív hogy lassan e... Mert mondjuk az örökkévalósághoz képest ultragyorsan. Szóval álltam a héven és majdnem röhögőgörcsöt kaptam, illetve majdnem kijött az agyam a fülemen keresztül mert belegondoltam, hogy a körülöttem álló lények: haldokló emberek. És ez fantasztikus. Milyen kitartóak és aranyosak! Még így is csinálják a kis reggelit a gyerekeiknek (akik haldokolnak) és mennek a kis lábukkal a kis munkahelyükre, ahol majd ülve haldokolnak tovább. Hihetetlen milyen cuki az emberi lény. Vagy csak simán nem gondolkozik... Legyen inkább cuki. Mindegy is. A lényeg, hogy ezeket a sorokat haldokolva írom és ebbe fantasztikus belegondolni, kedves haldokló olvasóim! Ti is gondoljatok bele és aztán gondoljátok tovább, ahogy én: vagyis ha épp haldoklunk akkor élnünk is kellett valamikor... No igen. De a haldoklás nem egyenlő a halállal.. Vagyis akkor tényleg ez az élet...? Ez is megeshet, de én ebben nem szeretnék hinni, mert kényelmetlen. Nagyon is.