4 éve volt. pici voltam és szerelmes. belé voltam zúgva. akkor harminc éves volt, könyörgöm. huszonnak nézett ki. rettegtem tőle, de tudtam, hogy mindennap láthatom, csak el kell mennem oda... morbid szituáció. egész nyáron ott lógtam, senki nem tudta, hogy miért. nehéz volt magamban tartani, pedig mindennap remegve mentem oda, hogy úgyis látszik rajtam, mert rendellenes módon csillogott a szemem és ki voltam pirulva. csak a szokásos tünetek. és most megint megláttam. ott ült valakivel, és én tudtam, hogy már rég nem vagyok 15 éves, rég nem tudok annyira könnyen elájulni valakitől. most viszont minden egyes ujjpercem remeg. vele töltöttem egy egész napot, csak vele és néha eszembejutott, hogy nem vagyok már 15 éves és hogy nem is ismertem akkor... mivel nem mertem vele beszélni egy-két szónál többet, nehogy lebukjak. most viszont direkt lebuktattam az akkori renátát. most már úgy él, hogy tudja, hogy nekem 4 éve mennyire fontos volt, mennyire durván befolyásolta a létezése egy 15 éves kislány egész nyarát. és ezzel az egész életét, valamien szinten... hogy most újra átélhessem azt, amit akkor. nincsenek közös ismerőseink, nem tudom a telefonszámát, nem tudom az email címét. tudom a nevét, tudom hol lakik és tudom hol dolgozik. csak személyesen tudnám elkapni valahol. esélyem sincs arra, hogy arcnélkül megható módon kiöntsek neki mindent, ami bennem van. félek tőle és sajnálom. ha rá gondolok, egyből az ugrik be, hogy: BIZTONSÁG. ez a szó. hogy ő vigyázna rám. azt mondta, hogy félt. aki félt, annak fontos vagyok. nem is ismerem. csinált nekem reggelit, de nem kértem. teát kértem. tudom, hogy hol kéne ott lennem és mikor, hogy láthassam... két napja direkt úgy kelek föl, hogy majd odamegyek. ma is... és nem. a gondolatra, hogy én ott állok és tudom, hogy nemsokára megjelenik, összeszorul a gyomrom és az ájulás szélén állok. a gondolatra. ezért nem mentem oda. remegek most is. egész nap rá fogok gondolni és abban fogok reménykedni, hogy megint összefutunk véletlenül. meg is rendezhetném ezt a véletlent, de képtelen vagyok rá, mert attól félek, látszana, hogy ez nem is véletlen...
úristen, mit csináljak?
